Interjú Dr. Vigh Andreával, a Zeneakadémia rektorával

Ez az egyedüli intézmény, amelyet oktatási és kulturális szempontból egyaránt sújtott a pandémia, a Zeneakadémia azonban állta a sarat, sőt, mert újítani, és ezt nem bánta meg. „Nálunk kéz a kézben jár a tradíció és az innováció” – mondja dr. Vigh Andrea, az intézmény vezetője, aki amellett, hogy Liszt Ferenc és Prima-díjas hárfaművész, valamint Érdemes Művész, maga is történelmet írt. Ő a Zeneakadémia első női egyetemi rektora is, a Forbes magazin a legbefolyásosabb magyar nők között jegyzi. Őszintén mesélt a múlt év megpróbáltatásairól, arról, hogyan áll át egy idősebb közönség a digitális platformokra, illetve arról a különleges programsorozatról, amellyel a Zeneakadémia és a Nemzeti Filharmonikusok ünnepli a magyar klasszikus zenét, valamint Kocsis Zoltánnak is emléket állít. De hogy jönnek ide a bárdok és a hárfázó diplomaták? Csepelyi Adrienn interjújából ez is kiderül!

Csepelyi Adrienn/WMN: Kezdjük a bevezetőben már említett magyar klasszikus zene napjával: Kocsis Zoltán születésnapján koncertet ad a 2016-ban elhunyt zongoraművész-karmester korábbi zenekara, a Nemzeti Filharmonikusok a Zeneakadémián.

Vigh Andrea: Így van: vidéki együttesek, zenekarok, iskolák, kamaraművész-csoportok bevonásával készülünk, felvételről és élőben egyaránt zajlanak majd online közvetített programjaink. Nem véletlenül: harmincadikán nemcsak a magyar klasszikus zene napját ünnepeljük, hanem Kocsis Zoltánra is emlékezünk, aki az egész országban minden szinten jelen volt az alapfokú oktatástól a felsőfokú zenei képzésig. A Zeneakadémián az utolsó pillanatig mesterkurzusokat vezetett, és az iskola zenekarát dirigálta, az pedig mindannyiunk számára ünnepnap volt, amikor előadóként a saját zsenialitását, tudását adta át. Ezért volt számunkra fontos, hogy ez a nap az egész országban ünneppé váljon.

Kocsis Zoltán teljes életpályája megelevenedik ebben a műsorfolyamban, amelynek csúcspontja a Nemzeti Filharmonikusok koncertje a Zeneakadémia nagytermében.

CS. A./WMN: Jól sejtem, hogy az est műsora is szimbolikus?

V. A.: Igen, ez nagyon reprezentatív műsor: az alapító atyáktól, Liszt Ferenctől napjainkig mutatjuk be a magyar zeneszerzőket. Intézményünk tanárának, Fekete Gyulának például külön erre az alkalomra komponált műve hangzik el. Célunk, hogy ne csak a hegycsúcsok jelenjenek meg, hanem gondoljunk a magyar zene ügyére átfogóan is.

CS. A./WMN: Ez hosszú távú terveket is jelent?

V. A.: Szeretnénk például a fiatal zeneszerzőket és a zenekarokat bevonva zeneszerzés-pályázatot kiírni, és ezeket bemutatni. Szerintem egy zeneszerzőnek az a legnagyobb öröm, ha műve eljut a közönséghez. Törekvésünk, hogy kortársaink – akikkel együtt lélegzünk, együtt sétálunk az utcán – kreativitására fény derüljön. Kocsis Zoltán egyik célkitűzése is ez volt a Nemzeti Filharmonikusok élén.

CS. A./WMN: Kocsis Zoltán azt is fontosnak tartotta, hogy a magyar zene ügyére, megőrzésére ne valamiféle rossz értelemben vett nacionalizmusként tekintsünk.

V. A.: Annál is inkább, mert a magyar zene mindig is része volt az egyetemes zenei kultúrának: zeneszerzőinket a kulturális örökség megkerülhetetlen letéteményeseiként jegyzik. Ha Liszt, Bartók, Kodály nevét kimondom, a világon mindenki tudja, kikről beszélek. Nagyon büszkék lehetünk. Küldetésünk és a Zeneakadémiának mint intézménynek feladata, hogy ezt az örökséget továbbvigyük. A fiatal tehetségek felfedezésével, majd gondozásával tesszük ezért a legtöbbet. Akkor járunk el jól, ha értéket és minőséget teremtünk. Kínálatot biztosítunk a gyerekek számára, mégpedig a lehető legjobbat.

CS. A./WMN: Sok nehéz korszaka volt már a Zeneakadémiának, ám olyasmire, amivel az utóbbi másfél évben szembe kellett néznie, korábban még nem volt példa. Az intézményben magas a külföldi diákok aránya, a koncertek sok embert megmozgató közösségi események, a nemzetközi sztárszólisták és zenekarok jelentős része is külföldről érkezik…

V. A.: Ez mindenki számára szívszorító és súlyos helyzet volt – most is az. Ha az oktatási oldalt nézem, az volt a fantasztikus – és innen is szeretném mindenkinek megköszönni a segítségét –, hogy a külföldi diákokról nem kellett lemondanunk. Pedig őszintén bevallom, 2020-ban azt gondoltuk, hogy ha meg is oldjuk a felvételi vizsgák online lebonyolítását, nagyon sokan akkor sem lesznek képesek eljönni, és elkezdeni a tanulmányaikat a járványhelyzet miatt. Legnagyobb megdöbbenésünkre a felvételt nyert külföldiek hatvan százaléka eljött, vállalták a karanténokat, a teszteléseket, mindent. Ez hatalmas dolog.

CS. A./WMN: És akik nem tudták megoldani, hogy személyesen jelen legyenek?

V. A.: Noha nyilván nem tudtuk, hogy jön a pandémia, épp az előző években vágtunk bele egy nagyszabású digitális fejlesztésbe. Ez hihetetlen erőt adott, hiszen ennek segítségével tudtuk a diákokat az otthonukból segíteni Dél-Amerikától Szingapúrig. Még az időzónákra is figyelemmel voltunk.

Az élő zenélés persze olyan hozzáadott érték, amit nem lehet pótolni digitálisan, mégis azt mondom, hogy nagyon sok mindent tudtunk tenni az online térben.

CS. A./WMN: Mi a helyzet az intézmény másik, kulturális „lábával”?

V. A.: A mindenkor aktuális rendelkezéseknek megfelelően tudtuk fogadni a zenei előadó-művészet szereplőit. Amikor szigorúan zárni kellett, akkor csökkentett létszámú zenekarok és kamaraformációk léptek fel, betartva a szabályokat a távolságtartástól a maszkviselésig és a fertőtlenítésig. Nem is alakult ki nálunk gócpont. Amikor pedig jött egy kis nyitás, még mindig defenzívek voltunk. A koncertjeinket streameltük, ez is nyújtott lelki többletet a közönségünknek és nekünk is. Olyan visszajelzéseket kaptunk, amelyek megerősítették, hogy pont a pandémia idején kiemelkedő jelentőségű a lelki egyensúly megőrzése, mert kihat a fizikai tűrő- és állóképességre is.

CS. A./WMN: Lassan visszatérhetnek a normális kerékvágásba?

V. A.: Bízunk benne, de továbbra is szigorúan vesszük a járvány elleni védekezést. Külön érdekesség, hogy a 2013-ban lezajlott felújításkor olyan légcserélő rendszert építettek be nálunk, amelynek köszönhetően három független szakértő vizsgálata alapján is a Zeneakadémia Nagyterme az egyik legbiztonságosabb koncertterem. Jóval az utcaszint fölött szívja be a friss levegőt, és a zsöllyesorok lábánál szívja ki a használtat.

CS. A./WMN: A komolyzenével kapcsolatban állandó téma a közönség elöregedése. Az önök törzsközönsége mennyire volt elérhető, megtartható online?

V. A.: Kicsit aggódtunk, hogy ez mennyire megugorható a látogatóinknak, de nagyon örülünk, hogy közönségünk nem adta föl, és az idősebb korosztály is tudott csatlakozni. Emellett újdonságnak számít, hogy rengeteg fiatal kapcsolódott be a közvetítéseinkbe.

CS. A./WMN: Tehát lényegében elértek egy új közönségréteget is?

V. A.: Igen, ezt igazolják a felmérések. Teljesen természetes, hogy a tizenéveseket inkább a könnyűzene vonzza, a cél azonban az, hogy ismerkedjenek meg azokkal az értékekkel is, amelyeket a klasszikus zene képvisel. Ha ez megtörténik, akkor tudatos, jó zenefogyasztó válik belőlük minden fronton. Az utóbbi időszakban úgy tapasztaltam, hogy nagyon sokat fiatalodott a klasszikus zene közönsége.

CS. A./WMN: A nagy képet nézve: mi lehet a kulcsa annak, hogy minden generáció számára fontos legyen a komolyzene?

V. A.: A Zeneakadémiából kiindulva: az intézmény frissességének, fiatalságának titka, hogy felkaroljuk a kortárs zenét, muzsikusainkat pedig arra neveljük, hogy játsszák kortársaik műveit, beszéljenek róluk, osszák meg saját korosztályukkal. Emellett a klasszikus zene megkerülhetetlen, és a kettővel, úgy érzem, jól sáfárkodunk, ezt mutatja ez a rendezvény is. Nálunk kéz a kézben jár a tradíció és az innováció.

CS. A./WMN: Önt muzsikusként hogyan érintette az utóbbi időszak?

V. A.: Nehéz volt, hiszen nekem nagyon sok feladatot adott ez az év. Megpróbáltam ellátni az összes feladatomat, de tényleg nem volt könnyű egyszerre intézményt vezetni, tanítani, művészként létezni 2020-ban. A digitális térben – biztos mindenki érzékeli – minden nehézkesebb, mint amikor személyesen tudunk egymáshoz szólni. De a diákokkal napi szinten tartom a kapcsolatot. Volt egy-két elmaradt koncertem tavaly, de azért online sok minden megvalósult. Most, május 29-én Balassa Sándor emlékkoncertjén egy hárfaversenyt játszom.

CS. A./WMN: Azért úgy érzem, ez nem lehetett sétagalopp…

V. A.: Nem szépítem: néha alig vártam, hogy bezuhanjak az ágyba. De engem a lelkesedésem doppingol: jó volt látni, mennyi örömet tudunk szerezni a közönségnek – és hogy mekkora szükség van ránk. Épp ebben az időszakban dolgoztuk ki a Nemzeti Liszt Ferenc Programot, és ősszel készülünk egy nagyszabású nemzetközi Liszt konferenciára. Előremenekülünk, hiszen alapító atyáink is mindig ezt tették. Ezt örököltük: nem törünk össze, nem maradunk a padlón, akármi történjék is, felállunk és megyünk tovább. A Zeneakadémia így vészelte át a történelem viharait.

CS. A./WMN: Önnek missziója kedves hangszere, a hárfa népszerűsítése. A saját koncertjei után a nézők megérinthetik a hangszert, ön ismerteti a mechanikáját, stb. Ez nyilván nem nagyon mehetett így, testközelből tavaly.

V. A.: Szerencsés döntés volt, hogy a Gödöllőn immár több mint húsz éve megrendezett hárfafesztiválomat előre hoztuk júliusra, amikor éppen két pandémiás hullám között voltunk. Idén visszatettük októberre, az oltások talán lehetővé teszik megvalósítását. Tavaly féltettük közönségünket, nem működhetett a szokásos „kipróbálom, leülök a hangszer mögé”, csak egy kisebb kiállítást rendeztünk, „mindent a szemnek” alapon. Mindenből volt mintadarab, nem maradt a közönség élmény nélkül, de vigyáztunk nagyon.

CS. A./WMN: Áprilisban zajlott az Országos Tanulmányi Hárfaverseny – hogy látta, hogy bírják a gyerekek az amúgy sem könnyű versenyhelyzetet online?

V. A.: Idén a gyerekeket online értékeltük, és ragyogó eredmények születtek, rengetegen töltötték fel kis videóikat. A pedagógusok is óriási munkát végeztek, hogy tartsák a gyerekekben a lelket, és elérjék, hogy gyakoroljanak – ilyen bizonytalanságban is. És megtették! A szülőknek is hálásak vagyunk kitartásukért.

E versenynek a legfőbb tanulsága, hogy ha mindenki megteszi a saját szintjén a tőle telhetőt, akkor minden esélyünk megvan, hogy kijussunk a bajból.

CS. A./WMN: Ön a doktori disszertációját a hárfa sokoldalúságáról, a hangszer történetéről írta. Egyszer, azt hiszem, épp öntől hallottam, hogy a történelem során sokszor változott, hogy a hárfát férfi- vagy női hangszernek tekintik-e. Jelenleg hogy áll ez a kérdés?

V. A.: Nemzetközi viszonylatban nagyjából egyenlő a nemek aránya, Magyarországon több a hölgy. Az idei versenyen volt például egy egészen fantasztikusan hárfázó kisfiú. Ha történelmileg nézem, szintén kiegyenlítődnek az arányok: egyes korszakokban a férfiak, máskor a nők hárfáztak többen, és volt, amikor ugyanannyian.

CS. A./WMN: Mi befolyásolta, hogy épp kik?

V. A.: A középkorban például az a nézet terjedt el, hogy a nőknek csak olyan hangszert érdemes választaniuk, ami nem csúfítja el az arcukat. Így lett népszerű köreikben a hárfa és a billentyűs hangszerek. A fúvósok értelemszerűen kiestek, de volt egy korszak, amikor a zárdákban még az éneklést sem javasolták nekik.

Az ókori Egyiptomban inkább a férfiak hárfáztak, Görögországban a hetérák hangszere volt. Az írországi nagy hárfakultuszról, a IX. századból már vannak tárgyi emlékeink, ott kezdetben elsősorban férfiak játszottak a hangszeren, később már nők is.

CS. A./WMN: Milyen érdekességek vannak még a hárfakultuszról?

V. A.: A hárfa mindig az előkelőségek, a királyi udvarok hangszere volt, de a középkorban például a hárfások diplomáciai szolgálatot is teljesítettek, magas fizetésért alkalmazták őket. Képek és festmények tanúsága szerint az uralkodó kezében is volt hangszer, a vendégekről nem is beszélve. Az egyik elterjedt, könnyen mozdítható hangszer pedig az ír, kelta kis hárfa volt, amit hátukon vittek a muzsikusok. Ráadásul akkordikus képességű, azaz több hang tudtak egyszerre megszólaltatni, így önállóan vagy a saját éneküket kísérve is tudtak rajta játszani. Írországban a bárdkultúra nagyon jelentős volt: szájhagyomány útján maradtak fenn a dallamok, amelyeket az 1640-es években életre hívott bárdkonferenciákon jegyeztek le. Ezeket az énekeket lejegyzésekből ismerjük, és a mai napig játsszuk.

CS. A./WMN: Idehaza mennyire népszerű a hárfa?

V. A.: Amikor én voltam kislány, még nem tudtam hárfán kezdeni, először zongoráztam, és csak tizennégy évesen ismerkedtem meg a hárfával. Akkoriban csak nagy, pedálos hárfák voltak az országban. Kelta hárfák, amelyek illeszkednek a gyerekek alkatához, nem léteztek. Boldogsággal tölt el, hogy ma már sok iskolában hat–hét évesen el tudják kezdeni a hárfázást a gyerekek Budapesten és vidéken is. Szívmelengető, hogy nemcsak kicsiként, hanem felnőttkorban is sokan elkezdik a tanulást, elsősorban az ír-kelta hárfákon, a saját örömükre. Relaxációra, lélekápolásra tökéletes – és hozzájárul az egészség megőrzéséhez. Ismerek olyan nagymamát, aki az unokájával együtt kezdett tanulni, hogy duettezhessenek!

CS. A./WMN: Ezek szerint mégsem kihalt műfaj a családi muzsikálás?

V. A.: De nem ám! És ebben a nők szerepe elmondhatatlanul fontos: a kultúrafogyasztók, ezt is statisztikából tudjuk, túlnyomó többsége nő, és sok esetben azt is a nők kezdeményezik, hogy a család értékes kulturális rendezvényekre járjon.

CS. A./WMN: Ön a Zeneakadémia első női rektora, szerepelt a Forbes magazin címlapján mint az egyik legbefolyásosabb női vezető. Intézményvezetőként tapasztalt-e előítéletet a szakma részéről?

V. A.: Előítéletet nem, csodálkozást, megdöbbenést igen, de aztán inkább elfogadtak. Ez sok minden miatt lehet: az, hogy hárfaművészként nemzetközi elismertséget szereztem, a legnagyobbakkal játszhattam együtt – például Kocsis Zoltánnal nagyon sokat dolgoztam –, a fesztiválom létrehozása szintén mérföldkő volt, ezért a szakma részéről már volt elfogadottságom abban a pillanatban, amikor beléptem a vezetői pozícióba.

CS. A./WMN: A külső megítélés milyen volt?

V. A.: Úgy tapasztalom, hogy eltérő dinamikájú beszélgetés alakulhat ki egy férfi és egy női tárgyalópartner között ahhoz képest, mint amikor két azonos nemű ember beszélget. Ennek vannak előnyei és hátrányai – én igyekeztem mindig az előnyeit szem előtt tartani és kiaknázni. Szándékosan használom ezt a szót. Nagyon mást jelent, mint a „kihasználni”.

Női energiáimmal és empátiámmal képviselem a Zeneakadémia érdekeit úgy, hogy az mindkét fél számára előnyös legyen, hiszen – ezt vallom – csak akkor lehet sikerre vinni bármilyen ügyet, ha abban mindenki jól érzi magát. Ha valaki úgy áll fel a tárgyalóasztaltól, hogy a másik fél vesztesnek érzi magát, azzal legfeljebb rövid távon lehet nyerni, hosszú távon soha. A nőket még mindig inkább a tolerancia jellemzi, és én toleráns is vagyok, aki azonban észérvekkel meggyőzhető. Ez viszont nem jelenti azt, hogy hajlanék, mint a nád: egy erős tölgyfa vagyok.

CS. A./WMN: Zárásként kanyarodjunk vissza a Magyar Klasszikus Zene Napjára: ajánljon a WMN olvasóinak három olyan zeneszerzőt, aki talán kevésbé ismert a szélesebb közönség előtt, mint Liszt, Erkel, Bartók vagy Kodály, mégis fontosnak érzi, hogy ismerjük a műveiket!

Dohnányi Ernő, Ligeti György és Eötvös Péter, aki legutóbb a zsűri elnöke volt Bartók Világversenyünk Zeneszerző fordulójának. A járvány sújtotta időszakban is ragaszkodott hozzá, hogy személyesen legyen jelen a Zeneakadémia Nagytermében, és így, élőben hallhassa a jövő zeneszerzőinek műveit.

 Csepelyi Adrienn

Forrás: wmn.hu